Mint minden reggel, ez a nap is szokványosan indult: egyedül és
unalmasan, ráadásul, amikor kinéztem az ablakon és csak a beborult eget
láttam, elhatároztam, hogy inkább ki sem mászok az ágyból. Így a fejemre
húztam a takarót és próbáltam visszaaludni, persze sikertelenül.
Mivel visszaaludni nem tudtam, minél hamarabb ki akartam mászni az ágyból.
Első utam a konyhába vezetett, pontosabban mondva a gyomrom után
mentem. Kitártam a hűtőt, de a látvány nem volt valami biztató, szinte
teljesen üres volt.
- Mikor is voltam utoljára bevásárolni? - kérdeztem magamtól.
Igaz, az utóbbi egy hétben nemigazán tartózkodtam itthon, ha pedig
ennem kellett, azt sem itthon tettem. Így nem is olyan furcsa, ha üres a
hűtő.
- A legjobb lesz, ha bevásárolok. - mondtam és elindultam mosdani és felöltözni.
Ahogy kiléptem az ajtón, kellemes meleg csapott meg, a borulat
alig egy óra alatt eltűnt. Még nem volt nyár, de így májusban már azért
érezni lehetett, hogy mindjárt itt van.
Volt néhány üzlet a közelben, de azokat nem igazán szerettem, így
inkább buszra szálltam, hogy elmenjek a legközelebbi plázába, ahol van
élelmiszerüzlet is. 15 percet utaztam.
Mivel dolgom nem volt, elég lassan vásárolgattam és nem is sok
mindent, ráadásul inkább csak instant kaját, ami 3 perc alatt kész lesz a
mikróban is.
- Ez lennék én? Instant kaja, meg nemtörődömség? - kérdeztem magamtól fizetés közben. - Mióta is van ez? Fogalmam sincs.
Céltalanul sétálgattam a plázában, még legalább két óráig, közben
pedig sikerült olyannyira elmerülnöm a gondolataimban, hogy sikerült
nekimennem a velem szembejövő alaknak. Megbotlott ugyan, de el nem
esett, nem úgy, mint én, aki valósággal elterült a földön.
- Remek! - jegyeztem meg magamban.
Lassan feltápászkodtam, aztán bocsánatot kértem a velem szemben
álló "elgázolt" embertől, majd csak mindezek után jutottam odáig, hogy
végig is mérjem.
Elég egy fura fazon volt, legalábbis az jutott róla először
eszembe. Szűk, sötét farmert, fenék alá érő kék pulcsit viselt, amit
rendesen a fejébe húzott, de még így is láttam, hogy napszemüveget
viselt.
- Egy plázában? Fényes nappal? - gondoltam, aztán még egyszer
bocsánatot kértem és mentem is volna tovább, de hirtelen megragadta a
karomat és visszahúzott maga elé.
- Ezt elejtetted. - mutatott fel egy zacskó istant levest.
Biztosan a szatyromból esett ki, amikor a földre zuhantam.
- Kö... Köszönöm. - feleltem bizonytalanul, miközben elvettem
tőle, de valahogy nem tudtam levenni róla a szemem. A hangja... olyan...
Nem is tudom, csak valahogy furcsa volt.
- Nincs mit. - mondta és elment, én meg csak álltam és még mindig magam elé bámultam.
- Olyan... különös. - gondoltam, de megrántottam a vállam és elindultam haza.
Otthon viszont nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy ismerem.
Különleges, nem érces, de mély hangja volt. De még ez sem megfelelő, nem
is tudom, csak tetszett a hangja. Ezek után persze kíváncsivá tett, ki
lehetett a napszemüveg és a kapucni alatt.
Már javában délután volt, amikor a házban tébláboltam. Ide-oda,
nem csináltam semmit. Ahogy az ablak előtt elsétáltam, valami furcsára
lettem figyelmes.
Visszasétáltam, de nem álltam be az ablakba, csak kikukucskáltam az ablak szélénél.
- Mi a... - azt hittem rossz a szemem. A házzal szemben lévő
járdán ott állt a srác, akit délután majdnem sikeresen fellöktem, és
egyenesen a házat bámulta.
Mivel nem tudtam mire vélni, nem mozdultam az ablakból. Tudni
akartam, biztos jól látok-e, és hogy biztos az-e, akinek hiszem. Minél
tovább néztem, annál biztosabb lettem abban, hogy egy és ugyanazon
személy azzal, akivel a plázában találkoztam, de ami a legfurcsább volt,
hogy csak állt, bámulta a házat és egy tapodtat sem mozdult, még jó idő
elteltével sem.
- Követett? - hitetlenkedtem. - De mi oka lett volna rá? És ki ez egyáltalán!? Ismerem?
Miközben ezeken gondolkodtam, rossz érzésem támadt, ezért elmentem
és ellenőriztem becsuktam-e az ajtót. Sose lehet tudni...
De ahogy később sem mozdult, úgy kezdtem egyre idegesebbé válni.
- Ki a fene ez....
A
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése