8. rész -Rövid beugró

      Az ajánlattól és az utána következő közelségétől kissé meghőköltem, de nem hajoltam el látványosan, hisz' nem adhatom meg neki az örömöt, hogy azt higgye meglepődtem. Ugyan. Csak megilletődtem.
      -Nos, ez igen hízelgő ám ezt még át kell gondolnom, s az ilyesmit írásba is szokták foglalni, nemde? -kérdeztem.
      -Egy csókról számlát? -vigyorgott rám- Nem is tudom, ez annyira....... - Elhallgatott, majd hirtelen megcsókolt. El sem akartam hinni, ami épp történik. De annyira rég esett már meg velem, hogy viszonoztam. Édes íze volt és igen jól csókolt. Egyik kezével az arcom fogta. Megindult bennem egy érzés. Azt hiszem az iránt, hogy ezért most jól arcon csapjam. Ezt fogom tenni. Elhúzódtam tőle, majd megindult felé a kezem és jól végigsimítottam az arcán. Ez meg mi volt?! Zavaromban elnevettem magam, mire ő elmosolyodott.
      -Tudod a férfiak először a számom szokták elkérni, nem csak úgy lekapnak minden szó nélkül. -közöltem vele.
      -Szeretek a meglepetés erejével élni. - kacsintott felém játékosan. - Nos tehát, mi a feladatom, Főnök asszony?
      Tetszett ez a megszólítás és ha már így a főnökének tart, gondoltam megkérdem:
      -A főnök asszony tudni szeretné a kereszt neved, első lépésként.
      -Igen furfangos kérés, ám azt hiszem, hogy erre már te magad is tudod a választ.
      -Megtudhatnám hogyan? -kérdeztem vissza szemöldök ráncolás közepette.
      -Talán nem is sejted, de mi nem most találkoztunk először... - végigsimította az állam, majd mélyen a szemembe nézett.
      Végignéztem rajta kissé zavartan, talán tovább, mint azt illő tenni, majd homályosan, de derengett az az este, amikor......

E

7. rész - Fizetés(emelés)

      Ahogy mondta is, a szomszédból a lány, Bridget hajszál pontosan reggel nyolckor hozta a kis Tomot, hogy egyéb dolgom sem lévén babysittert játszhassak.
      Na jó, nem mintha túlzottan elfoglalt lettem volna, de a gyerekek, főleg ez a korosztály, nos sosem álltak túl közel a szívemhez, azt meg aztán végképp nem tudtam volna elképzelni, hogy valaha is vigyáznom kellesz csak egyre is.
      Persze ennek ellenére harag, vagy bármiféle ellenérzés sem volt bennem Bridget vagy a kérése iránt. Néha napján még örültem is neki, ha vigyázhattam Tomra. Talán mert kicsit feldobta a napomat. Vagy csak azért, mert Tom nem tartozott a túl élénk gyerekek közé, ezért egészen könnyű dolgom volt vele.
      Na meg, ott visszhangzott a fejemben: "Tudod hogy csak te vagy rajtam kívül az egyetlen, aki meg tudja nyugtatni". Ami azt illeti ez igaz is volt, nem nagyon hagyta, hogy rajtunk kívül mások hozzáérjenek.

      A négy órából, amíg Tomra kellett vigyáznom, három gyorsan eltelt. Ő egészen jól elvolt azzal, hogy nézhette a mesét a tévében, eközben én pedig tollat és papírt vettem, gondoltam papírra vetem nagyszabású tervem volt kis szövetségem szétbombázásáról.
      De valahogy nem igazán tudtam mit leírni, ugyanis a titokzatos "V" megnyerésén kívül nem igazán áll még össze a fejemben egy egyáltalán használhatónak mondható terv. Úgy gondoltam, talán ha megnyertem, majd segít. Elvégre mégis csak ő az, aki ismeri Jack-et meg a fondorlatos kis terveit. Jack kezében futnak össze a szálak, akihez a titokzatos pasason keresztül vezet az út.

      Úgy bele voltam mélyedbe a gondolataimba, hogy meg sem hallottam a csengőt. Tom jött oda hozzám, picit megrángatott.
      - Csöngetnek. - mondta, majd kezében egy tányér keksszel visszament a TV elé.
      Odamentem és kinyitottam az ajtót.
      Váratlan meglepetés várt az ajtó túloldalán, de végül is éppen kapóra jött a helyzet.
      - Egy italmeghívás? - lengetett meg kezében egy szatyrot leendő "munkatársam".
      - Talán majd máskor. - vetettem pillantást először a szatyorra, majd a kanapémon ülő Tomra. - Inkább teát?
      - Egye fene! - mondta és színlelt szomorúsággal az arcán leeresztette magasba tartott szatyrát.
      - Akkor? - nyitottam ki előtte az ajtót, ő pedig besétált, de alighogy ment beljebb megtorpant, majd fölvont szemöldökkel rám nézett.
      - Nem végeztem valami alapos kutatást. - mondta. Gyorsan túltette magát Tom látványán. - A gyerek kimaradt a sztoriból. - mosolyodott el, immár szőrtelen arcával. Pont úgy fejtett, mint először a plázában, rögtön felismertem benne a napszemüveges, fejbe húzott kapucnis pasast.
      Alig bírtam elfojtani a nevetésemet. Egyrészt a kijelentése miatt, másrészt pedig újra eszembe jutott a gyerekekkel való viszonyom.
      - Ő Tom. És, hogy úgy fogalmazzak, helyes kutatást végeztél, mert gyerek nincs a sztoriban. - nem állhattam, elnevettem magam. - Mindjárt jönnek érte, úgy tíz perc. Én csak vigyázok rá néha napján.
      - Tehát tea!

      Átmentem a konyhába és nekikezdtem a teának. Titokzatos társam, úgy tűnik a házban is követőmmé vált, mert utánam jött.

      - Egyébként kezd uncsi lenni a „V”. Olyan személytelen, zavar. – mondtam, célozva arra, hogy szeretném végre tudni a nevét.

      -Áh, igen. De ez titok.
      -Ja persze, a leendő főnököd előtt. – viccelődtem. – Jól nézne ki, ha még a nevedet sem tudnám.

      -Remek! – csapta össze a kezét, aztán feltartotta az hüvelykujját, ugyan ezt jelezvén. – Témánál vagyunk. Ezért jöttem. Tudod, Jacktől egész szép összeget kapok a megfigyelésedért. Ámbár megjegyzem, kezd unalmas lenni a meló, szóval gondolkodom a „felmondásomon”. Mi lenne a fizetségem besúgóként? – kérdezte mosolyogva.

      -Ez tényleg nem tud komoly lenni? – gondoltam, de ez valahogy tetszett. Végül is az élet egy játék, úgy is kell kezelni.

      - Nos… - kezdtem volna színlelt komolysággal, amikor csengettek.

      Bridget jött Tomért, de nem jött be az ajtón, amiért igazán hálás voltam. A tegnapi késes incidens is érdekesre sikerült, nem még ha látna egy vadidegen pasit a házban. Azt azért még ő is tudja, hogy nem igazán ismerhetem, ha nem látta még a szomszédból nálam, sem a környéken.

      - Tényleg, elég jól rejtőzködött… - jegyeztem meg magamban.

      Miután Bridget elvitte Tom-ot, kitöltöttem a teát, és helyet foglaltam a nem túl széles asztal szemben eső oldalán. Szemben „V”-vel.

      - Nos… Hol is tartottunk. Ja igen! Fizetség? – néztem egyenesen a szemébe, de zavarba ejtett, hogy ő is mennyire mélyen a szemembe néz, szóval folytattam inkább a mondandómat. – Mit szeretnél?

      - Hm… Egy csók tökéletesen megtenné kezdetnek… - hajolt át az asztalon, olyannyira, hogy a köztük lévő távolság alig egy pár centi legyen…

A     

6. rész - A BOSSZÚ... kezdete

      Vendégem távozása után vettem egy forró fürdőt, s eltöprengtem azon, hogy is hívhatják valójában."V" mint Williem, vagy a "V" a római ötös számot jelenti? Számos találgatásom közepette eszembe jutott a "V" mint vérbosszú című film.Vajon ezt most megfélemlítésnek szánta? -már magamat sem értettem. Inkább pihennem kellene, s örülnöm annak, hogy két lépéssel a társaság előtt járok.

      Sikerült annyira megnyugodnom, hogy elaludtam a kádban. Csak az idegesítő csengőszóra riadtam fel. Ki lehet ilyen későn? Egyszerre csak elöntött a félelem. Lentebb csúsztam a kádban, s  vártam hátha elmegy. Ez a tervem sem jött be, egyre idegesebben kezdte nyomkodni a csengőt, amitől csak jobban bepánikoltam. Alapjában véve nem vagyok egy félős típus, de szerintem az én helyzetemben a legtöbb ember is hasonlóan reagált volna, vagy menekülőre fogta volna. De én nem akartam soha erősíteni az átlag emberek táborát, így hát erőt vettem magamon. Miután kiszálltam a kádból gyorsan felvettem a rózsaszín frottír köntösöm, amit még a nőveremtől kaptam halála előtti estéjén.
      Mindig is távol állt tőlem a rózsaszín és ezt Ellie is tudta, de szerinte kiemeli a szemem, s nagyon is jól áll. Ezt persze soha nem hittem el, s nincs is más ruhadarabon, ami hasonló árnyalatú lenne, de még is ez a kedvencem, mert ez az utolsó, ami megmaradt belőle, miután leégett a lakásunk. Majdnem pontosan két évvel ezelőtt tűz ütött ki a társasházban, mert a mellettünk lakó öreg bácsi a gáztűzhelyen felejtette a konyharuhát, ami önmagában nem okozott volna nagy problémát, csakhogy gázszivárgás volt, így az egész földszint porig égett. Részben Dan-nek köszönhetem az életem, mert ekkor szervezetbe a bandába és a későbbiekben is segítettek elviselni ezt a rettenetes űrt. Ezért is esik olyan rosszul, hogy szinte az "új családom" most így elbánt velem, de ahogy ezt már kigondoltam, visszakapják még. Nem is tudom mit várhatnék olyan emberektől, akik ugyan segítettek, de ezt mindig hozzám is vágták, s azt hogy mennyi mindennel tartozom még nekik az életemért, ami szinte semmit sem ért a szemembe a szeretteim nélkül.Biológiailag éltem ugyan ,de lelkileg már halott voltam, de most legalább van egy célom: a BOSSZÚ.

      A fürdőből a konyhába rohantam egy konyhakésért. A nagy sietségben a mosogatóban hagyott mosatlan kést vettem magamhoz, amin a tegnapi vacsora maradékai voltak -de gondoltam kein problem, így legalább ijesztőbbnek tűnhet. Halk lépésekkel az ajtóhoz értem, kinéztem a kukucslyukon -ahh csak a szomszéd lány volt az. Biztos már megint kizárta magát. Többször is elhagyta a kulcsát, s nekem adta a pótkulcsát, hogy legalább bejuthasson a saját lakásába.
      -Szia!
      -Szia! Bocsi a késői zavarásért, de szeretnék kérni egy elég nagy szívességet.
      -Mi lenne az?
      -Holnap igaz nem dolgozol?
      -Nem, deee...
      -Remek! Szóval az lenne a kérésem, hogy holnap vigyázz Tom-ra. Tudod hogy csak te vagy rajtam kívül az egyetlen, aki meg tudja nyugtatni,ha...
      -Igen tudom.
      -És amúgy is csak pár óráról lenne szó.
      -Na, jó.
      -Fergeteges! Akkor holnap reggel nyolcra hozom és majd ebéd körül jövök is érte. És nagyon szépen köszönöm. -megtorpant- Várj csak, mért va nálad egy kés? -kérdezte.
      -Ja ez? Hááát... -néztem a késre- igazából főzök.
      -Na de köntösben??

N

5. rész -V, mint Vérbosszú

      Talán életemben a legmeglepődöttebb arcot épp most, az előttem álló férfi produkálta párszavas mondatomra reagálva. Talán nem informálták volna a célszemély tulajdonságairól? Valószínűleg nem az életrajzomat vagy a pszichológiai felmérésemet mutatták meg neki először, de azért mégis. Vagy talán ők sem sejtették, hogy mernék ilyen merészet lépni? Azok után, hogy tudom, bántani nem fog - hiszen nem ezért fizetnek neki- mégis mi okom lenne félni tőle? Az ég világon semmi.
      -Kerülj csak bentebb! -nyomatékosítottam az iménti gesztusomat, amire kissé összerezzent, mint akit kibillentettek a gondolatmenetéből. Mérlegelte a történet kimenetelét? Mondanám, hogy semmi hátsószándék nem vezérel, de még a végén hazudnék.

      Egy kanna szamócás teát és aprósüteményt tálaltam a fehér csipketerítős asztalkám közepére. Megtöltöttem a porcelán csészéket, majd leültem vendégemmel szembe.
      -...K...köszönöm -bökte ki végre, majd elkezdte szürcsölni a teát a kapucni. Történetesen a fejfedőjét még mindig nem vetette hátra. Végignéztem a karján, jobban mondva a kezén, amint a csészét fogta. Kézfején kidülledt néhány ér, amelyek hosszú ujjaira vezették a tekintetet.
      -Szóval a bevásárlóközpontos eset óta van szerencsém?
      -Úgy valahogy... -duruzsolt mély hangja a gőzölgő tea fölött. - Ez elég..furcsa.. -kezdte- valaki követ téged az utcán, majd beinvitálod a házadba, mintha ismernéd? Nem...félsz?
      -Nem igazán, mint az feltűnhetett. -vontam meg vállam, mire a férfi felfedte magát. Fekete tincsek lógtak az arcába, barna, szinte már fekete igéző szemeivel nézett rám, majd telt ajkai így szóltak:
      -Bátor hölggyel van dolgom, azt meg kell hagyni -mosolyodott el, ami rettentően sármossá varázsolta ábrázatát. Nem is vagyok benne biztos, hogy ezt most komolyan gondolom-e, hogy így felmérem és szinte már érdeklődési körömbe illesztem ezen ismeretlent. De ami tény, az tény, én pedig szókimondó vagyok.
      -Ha nem most és nem ilyen körülmények között találkoztunk volna, azt mondanám "Van kedved meginni velem egy italt?" -csengő kacaja betöltötte a konyhát iménti megszólalásom hallatán. Nem tudtam eldönteni teljesen őrültnek tart-e ezek után.
      -Hisz épp azt tesszük, nemde? -mosolygott féloldalasan. Azt hiszem találtam magamnak egy beszélgetőpartnert, akinek napi feladata, hogy kövessen. Nagyszerűnek hangzik, nem igaz?

      Talán még fél órát beszélgethettünk, annyi biztos, az aprósütemény és a tea is mind elfogyott, mire a férfi felpattant és látszólag indulásra készen állt, amire kicsit elszomorodtam.
      -Későre jár, jobb lesz, ha megyek -szólt illedelmesen, majd miután megköszönte az estét nyomban el is tűnt.
      -Várj! -kiáltottam utána- Nem tudhatnám meg a neved? -továbbra is sietős léptei közepette visszanézett rám az utcán, majd így szólt:
      -Szólíts csak V-nek -akkor vettem csak észre, hogy -ha nem is pöndörített, de- bajsza az volt, ami alól megvillantott egy utolsó mosolyt, majd csuklyáját felvéve eltűnt a szürkeségben. 
       Pár percig álltam még a tornácon, fölöttem bogár zúgott, néztem ahogy távolodik a vendégem, aki felettébb felkeltette az érdeklődésemet. Úgy érzem minden rendjén s módján halad a célom megvalósításának érdekében. Nagyszerű.

E

4. rész - Külön utakon

      Már ott voltam, alig egy kevés választott el attól, hogy a padláson legyek... Már éppen kinyitottam volna a csapóajtót, amikor odabentről a nevemet hallottam.
      - Miért Sophie? - kérdezte egy mély hang. Ismertem ezt a hangot, ahogy a tulajdonosát is, Charlie volt.
      Halkan beszélgettek, de még így is értettem.
      - Mert ő a leggyengébb láncszem. Ha ő eltűnik, eltűnnek vele a zavaró tényezők is. - mondta a másik hang, valószínűleg Dan.
      - Egyetértek. Mégis csak egy nő, éppen eleget segített, nincs rá tovább szükség. - mondta Jack. Igen, a társaság utolsó tagja, rajtam kívül... Vagyis eddig így volt...
      - Ha megjön, egyszerűen csak eltereljük a figyelmét erről a feladatról, aztán meg szépen leépítjük. - szólalt meg újra Dan, de Charlie újra a védelmemre kelt.
      - Nem lehet, túl sokat köszönhetünk neki. Te sem ülnél itt Dan, ha ő nem lenne. - mondta, majd nagy csattanást hallottam és dörgő lépteket.
      - Valaki erre jön. - ijedtem meg, de a léptek hirtelen megálltak, éppen a csapóajtó felett.
      - Charlie, várj! Dan, te pedig engedd el végre! Én már elintéztem a dolgot, és ha ma mégis idejön, akkor szépen elküldöm.
      - Mi? Mit beszélnek ezek? - kérdeztem teljesen elhűlve. - És mit intézett Jack?
      - Hogy érted ezt? - kérdezte türelmetlenül Charlie.
      - Utána küldtem egy embert, aki folyton követi és jelent nekem. Talán ez elég lesz megfélemlítésnek, hiszen egy ismeretlen alak követi. Nem fogja bántani, de feltűnő lesz.
      Olyan gyorsan másztam le eredeti helyemről, ahogy csak tudtam. Néhány napja éreztem már azt, mintha nem úgy viselkednének, ahogy szoktak, de ez most tisztává vált.
      - Az a pasas... Tényleg nem képzelődtem. A bevásárlás utáni ütközés sem volt véletlen. - állt össze fejemben a kép.
   
      Olyan iramban rohantam el a teaházból, ahogy csak tudtam. Talán jobb lett volna színlelve találkozni velük, de elfogott a méreg, így jobbnak láttam eljönni. Azt hiszem, nem tudtam volna tartani a számat és számon kértem volna őket, amivel talán valami olyat érek el, amit megbánhatok.
       - Most már csak ki kell találnom valamit. Hogyan fogom ezt nekik visszafizetni? - gondolkodtam, de aztán eszembe jutott az őszes korba hajló Charlie. Ő megvédett. - Nem, őt nem bánthatom meg, ráadásul mit csinálna nélküle a lánya, még egészen fiatal?
      Aztán beugrott, mit fogok tenni. Kicsit kockázatos, de megéri, főleg ha tényleg sikerül.

      Hazamentem és mivel tervel a tarsolyomban egész nyugodt voltam, leültem vacsorázni. Kivételesen nem instant kaját, inkább tésztát főztem.
      Vacsora közben végig az járt a fejemben, milyen úton lenne legkönnyebb véghez vinni kicsit kockázatos tervemet. Végül döntöttem.
      - Vajon mennyire hű hozzá? - kérdeztem elgondolkodva, miközben újabb adag tésztát vettem a számba. - Ha sikerem van, eléggé megingatható és könnyen az emberemmé tehetem. Na, de mennyi is az idő? - pillantottam a velem szemben a falon függő órára. - Kilenc. Elég ideje vagyok már itthon, azt hiszem volt ideje, hogy megtalálja eredeti helyét.
      Vacsorám végeztével odasétáltam az ablakhoz és észrevétlen kilestem rajta. Ott állt. Titokzatos követőm újra elfoglalta pozícióját.
      Kinyitottam az ablakot, és intettem neki. Másnak biztos nem tűnt fel, de neki, aki megszállottan figyelte az ablakot és a házat, rögtön feltűnt. Habozott ugyan kicsit, de megindult a ház felé.
      Odasétáltam az ajtóhoz.
      - Ideje teára hívni az ellenséget! - mosolyodtam el, majd szélesre tártam "vendégem" előtt az ajtót.
     
A

3. rész - A teaháznál

Százholdas Pagony 
   A város legnagyobb tea háza.
Kívülről nem mondható szépnek, krém színű épület, mahagóni cserepekkel. A neve ott díszelgett az ajtó felett, hatalmas, bordó, játékos formájú betűkkel. Az ajtó sem volt különleges kívülről, annyi megjegyzendő, hogy ez tényleg mahagóniból készült.
Leraktam a biciklimet a tárolóba, ami a tea ház és a könyvesbolt közötti sikátorban volt. Felszereltem rá a lakatot, és 5 percnyi tanakodás, ráncigálás és emelgetés után, megbizonyosodtam arról, hogy ezt a biciklit senki sem fogja ellopni innen. Nem ma!
    Aztán olyan különös érzésem támadt, mintha figyelnének. Megfordultam, de csak az utcán járkáló emberek sokaságát és a masírozó kocsikat láttam. Lassan elindultam, ki a sikátorból. Figyelmesen körülnéztem, de senkit nem láttam. Mélyen, legbelül, reméltem, hogy nem az a titokzatos alak, aki a házam előtt volt. Közelebb léptem az úthoz. Annyira figyeltem, hogy megálljt csak a padka széle, és egy elém vágódó taxi parancsolt. Az utas kiszállt, besietett a tea házba. Tényleg, épp oda tartottam én is!
Mielőtt beléptem volna, hátranéztem még egyszer. Semmi.

    Benyitottam, és egy teljesen más helyre kerültem.
A kis kör alakú terem közepén egy fa állt, a Méhecskék Fája. A fa körül egy asztal volt, már ült ott egy kis csapat. Minden fából volt, a padló, a fal, az asztal, a recepciós pult, még talán a recepciós pult mögött álló öreg nő is, akin látszott, hogy nem erre a munkára született.
  Odaléptem hozzá:
   - Jó napot Ella! Merre foglaltunk most asztalt? - kérdeztem tőle egy kissé erőltetett mosollyal
   - Bagoly Házánál.. Jó szórakozást.. - pislogott kettőt unottan, aztán átnyújtotta a jegyemet.
   - Köszönöm.. Ellie. - gondoltam  megtöröm a jeget, de Ella nem értékelte az általam adott becenevet, és ezt tudtomra is juttatta szúrós tekintetével és megvető grimaszával.

     Elindultam a fa felé, megkerültem és felmentem a lépcsőn. A második szint részekre volt bontva, hidak vezettek egyik állomástól a másikhoz. Elhagytam A Hét Fenyőfát, kikerültem pár pincért, és már meg is érkeztem a padlásra vezető létrához.

    A Százholdas Pagony egy olasz család, Alberico-ék ötlete volt. Világ járók voltak a javából, bejárták Kínát, Indiát, Amerikát, Spanyolországot, csakhogy a kislányuk Emma, örömét lelje valamiben. De a kislányt nem érdekelte se New York, se Tokió, csak egy helyre akart eljutni: a Százholdas Pagonyba. 
    Ahogy telt-múlt az idő, a kis Emma felnőtt, egy tea ház tulajdonosa lett Londonban. Imádta az életét, a teákat és titokban még a Százholdas Pagonyt is. Még mindig.
De mivel az élet sajnos nem fenékig méz, elég volt csak egyszer rossz helyen lennie a rossz időben. 
A szülei nem bírták elviselni hiányát, hiába ott volt újszülött lányuk, Emilia, Emmát semmi sem pótolhatta. 
   Halála után egy évvel elköltöztek ide. 
  Nem mentek máshová, nem éltek nagy életet. A kis család épp az utcán sétálgatott, városnézőben voltak, amikor észrevettek egy nagy, lepukkant épületet. Koszos volt a fala, a tető omladozott, az ajtaja kopott volt. Gyerekek mászkáltak körülötte, az egyik krétával firkált valamit az ajtóra. 
Amikor odaértek a házhoz, a gyerekek már elmentek, egy kivételével, aki még mindig a betűk megformálásával küszködött. Egy kicsi könyvecskét szorongatott, néha rálesett a borítójára, és írt tovább. 
  Az Alberico házaspár lehajolt hozzá. 
   - Mit írsz, kislány? - kérdezték
    A lány nem válaszolt, csak átadta a könyvét. Alberico-ék szóhoz sem jutottak. A könyv írója A. A. Milne, a címe pedig: Micimackó. A kislány ekkor rábökött a könyv hátuljára, egy szóra, azon belül pedig egy betűre. Egy g betűre. Aztán rámutatott az ajtóra, a házaspár pedig kíváncsian próbálta kiolvasni a kusza betűket, amiket már felírt:
                               
Szá..zhol.das  Pa..

    A g betű sehogy se sikerült neki, így átadta a krétát Mr. Alberico-nak. Feleségével egymásra néztek, a meglepődöttség és a szomorúság keveredett bennük, de volt még ott valami a tekintetükben. Valami, ami felébresztette őket, a semmittevésből, a sajnálkozásból. Ez pedig egy emlék volt, a lányuk emléke. A továbbiakban ez adott nekik erőt.
   Alberico felírta a g betűt, de nem csak ennyit tett. Pár hónap múlva stabilizálódott anyagi helyzetük, így megvették a házat, felújították. Egy tea ház lett, ami nagyobb belül, mint kívül, mivel belül egy másik világ van. A Százholdas Pagony, Micimackóval, Malackával, Tigrissel, Nyuszival és az összes többi lakóval. Emilia nagyobb korában előállt az ötlettel, hogy bontsák részekre a helyet, és mindegyik legyen elnevezve a Pagony helyeiről. Emilia és családja örökölte a tea házat, miután szülei tavaly meghaltak. 
   Sosem tudtam elképzelni őket szomorúan. Amióta meg van nekik a tea ház, csak mosolyból áll ki az életük. 

   Reménykedek abban, hogy egyszer csak engem is felébreszt valami a semmittevésből. Akárhányszor felmászok a létrán ez a történet jut eszembe.

   És az, hogy mennyire szégyellem magam, hogy a mocskos ügyleteinket egy ilyen helyen kell megbeszélnünk... 

K

2. rész - Valahol Panyolországban

Elgondolkodtam azon, mégis miért és vajon mióta állok egy ollóval a kezemben a saját házamban az ablak előtt azt lesve, a nap folyamán belém ütközött idegen mikor mozdul tapodtat a helyéről. Úgy éreztem megdermedtem, mint egy kőszobor, a fénytől elárasztott nappali kellős közepén. Figyelmem elkalandozott, a férfira bámulva fentebb toltam szemüvegem, hogy megdörzsöljem a szemeimet.
      Álmos voltam. Ez eddig mintha fel se tűnt volna, hiszem még csak....
      -Mennyi is az idő? -tettem fel a kérdést saját magamnak.
      Délután négy óra. Van az a pillanat, hogy az éhség, szomjúság, vagy épp a fáradtság felülkerekedik kíváncsiságunkon, ez esetben megrögzött paranoiámon is, így elhatároztam, hogy ez a jelenség csak felettébb furcsa, de nem ártalmas...Ugye?
      Lefeküdtem a fekete bőr kanapéra, gondoltam a délutáni tea előtt még jól esik egy kis szieszta.
      -Remélem akkorra eltűnik a követőm, különben rendőrökhöz folyamodom! -mosolyodtam el, mire előkotortam a zsebemből a telefonom, hogy ébresztőt állíthassak be.

      Olyan hamar elaludtam, hogy még a harmadik velociraptorig sem érkeztem elszámolni, máris valami sötét és ijesztő helyen voltam. Az agykérgem mélye. Welcome to the Jungle! Ahol a legfurcsább álmok is valósnak tűnnek, ahol bármi megtörténhet, de legfőképp bárhol kiköthetek.
      Legújabb kalandjaim Panyolországba vittek, ahova saját nyúllegénységemmel jutottam el, hogy felfedezzem, amit élő nyuszi még nem tett. Répalak felé indultunk, át a Salátahegy lábánál húzódó, armadának kissé keskeny folyón, hogy eljuthassunk a hőn áhított őshazába, Panyolországba. Tudni illik, őseink innen indultak útnak, hogy meghódítsák az egész világot, ám a fránya tektonikus mozgások közbeszóltak, a földrészek mozogni kezdtek. Izolálódtak. Sokan próbálták megkeresni a visszavezető utat, ám mind hiába...
      Ám én, mint rendíthetetlen kalóztanonc, meg akartam keresni a helyet, ahol minden patyolat tiszta, az emberek még mosószappannal mosnak, a kútra járnak inni és a férfiak akkor kurjantanak a falu legszebb cselédje után, ha megvillan a bokája.
      Francokat. Mi csak a répaföldek miatt jöttünk. TÁMADÁS. Kiáltottam el magam, és a nyúlurak és nyúlhölgyek rendületlen csatába kezdtek az őslakosok ellen. Kiáltások és jajveszékelések mindenünnen. Halálhörgés égen s földön. Hullahegyek mindenütt, gyümölcshús rothadó szaga járta át a mezőket, ahol sorra lemészárolt marhák vére öntözte azt, amiért jöttünk....

      -RÉPA! -riadtam fel álmomból, amikor megszólalt az ébresztő. Annyira furcsa, morbid és vicces volt az álmom, hogy elkezdtem rajta kacagni. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy engem már várnak a teadélutánra, valahol a Százholdas Pagonyban, ahonnan soha nem szabad késni, ahova soha nem szabad túl hamar érkezni. Úgy éreztem magam, mint Alíz. Nyulaim is vannak, bár csak az álmomban.
      -Jusuf! -kiáltottam el magam, majd behajlongtam minden bútor alá, benéztem a mosógépbe, hogy megtaláljam a vadászgörényem. Sehol nem leltem, így csak feltöltöttem az ételes dobozát, majd felkaptam egy kabátot és a táskám, hogy elindulhassak mesés délutáni traccsom felé. Megfogtam a kilincs gombot, majd megálltam.
      Mi van, ha még mindig itt van? Az nem lehet. Biztosan nem. Elindultam a hátsó kijáraton az udvar felé, felültem a kerékpáromra és elbicajoztam a naplementébe. Vagy legalábbis három utcával arrébb.

E

1. rész - Ismeretlen alak

Mint minden reggel, ez a nap is szokványosan indult: egyedül és unalmasan, ráadásul, amikor kinéztem az ablakon és csak a beborult eget láttam, elhatároztam, hogy inkább ki sem mászok az ágyból. Így a fejemre húztam a takarót és próbáltam visszaaludni, persze sikertelenül.
      Mivel visszaaludni nem tudtam, minél hamarabb ki akartam mászni az ágyból.
      Első utam a konyhába vezetett, pontosabban mondva a gyomrom után mentem. Kitártam a hűtőt, de a látvány nem volt valami biztató, szinte teljesen üres volt.
      - Mikor is voltam utoljára bevásárolni? - kérdeztem magamtól.
      Igaz, az utóbbi egy hétben nemigazán tartózkodtam itthon, ha pedig ennem kellett, azt sem itthon tettem. Így nem is olyan furcsa, ha üres a hűtő.
      - A legjobb lesz, ha bevásárolok. - mondtam és elindultam mosdani és felöltözni.

      Ahogy kiléptem az ajtón, kellemes meleg csapott meg, a borulat alig egy óra alatt eltűnt. Még nem volt nyár, de így májusban már azért érezni lehetett, hogy mindjárt itt van.
      Volt néhány üzlet a közelben, de azokat nem igazán szerettem, így inkább buszra szálltam, hogy elmenjek a legközelebbi plázába, ahol van élelmiszerüzlet is. 15 percet utaztam.
      Mivel dolgom nem volt, elég lassan vásárolgattam és nem is sok mindent, ráadásul inkább csak instant kaját, ami 3 perc alatt kész lesz a mikróban is.
      - Ez lennék én? Instant kaja, meg nemtörődömség? - kérdeztem magamtól fizetés közben. - Mióta is van ez? Fogalmam sincs.
 
      Céltalanul sétálgattam a plázában, még legalább két óráig, közben pedig sikerült olyannyira elmerülnöm a gondolataimban, hogy sikerült nekimennem a velem szembejövő alaknak. Megbotlott ugyan, de el nem esett, nem úgy, mint én, aki valósággal elterült a földön.
      - Remek! - jegyeztem meg magamban.
      Lassan feltápászkodtam, aztán bocsánatot kértem a velem szemben álló "elgázolt" embertől, majd csak mindezek után jutottam odáig, hogy végig is mérjem.
      Elég egy fura fazon volt, legalábbis az jutott róla először eszembe. Szűk, sötét farmert, fenék alá érő kék pulcsit viselt, amit rendesen a fejébe húzott, de még így is láttam, hogy napszemüveget viselt.
      - Egy plázában? Fényes nappal? - gondoltam, aztán még egyszer bocsánatot kértem és mentem is volna tovább, de hirtelen megragadta a karomat és visszahúzott maga elé.
      - Ezt elejtetted. - mutatott fel egy zacskó istant levest.
      Biztosan a szatyromból esett ki, amikor a földre zuhantam.
      - Kö... Köszönöm. - feleltem bizonytalanul, miközben elvettem tőle, de valahogy nem tudtam levenni róla a szemem. A hangja... olyan... Nem is tudom, csak valahogy furcsa volt.
      - Nincs mit. - mondta és elment, én meg csak álltam és még mindig magam elé bámultam.
      - Olyan... különös. - gondoltam, de megrántottam a vállam és elindultam haza.

      Otthon viszont nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy ismerem. Különleges, nem érces, de mély hangja volt. De még ez sem megfelelő, nem is tudom, csak tetszett a hangja. Ezek után persze kíváncsivá tett, ki lehetett a napszemüveg és a kapucni alatt.
      Már javában délután volt, amikor a házban tébláboltam. Ide-oda, nem csináltam semmit. Ahogy az ablak előtt elsétáltam, valami furcsára lettem figyelmes.
     Visszasétáltam, de nem álltam be az ablakba, csak kikukucskáltam az ablak szélénél.
      - Mi a... - azt hittem rossz a szemem. A házzal szemben lévő járdán ott állt a srác, akit délután majdnem sikeresen fellöktem, és egyenesen a házat bámulta.
      Mivel nem tudtam mire vélni, nem mozdultam az ablakból. Tudni akartam, biztos jól látok-e, és hogy biztos az-e, akinek hiszem. Minél tovább néztem, annál biztosabb lettem abban, hogy egy és ugyanazon személy azzal, akivel a plázában találkoztam, de ami a legfurcsább volt, hogy csak állt, bámulta a házat és egy tapodtat sem mozdult, még jó idő elteltével sem.
      - Követett? - hitetlenkedtem. - De mi oka lett volna rá? És ki ez egyáltalán!? Ismerem?
      Miközben ezeken gondolkodtam, rossz érzésem támadt, ezért elmentem és ellenőriztem becsuktam-e az ajtót. Sose lehet tudni...
      De ahogy később sem mozdult, úgy kezdtem egyre idegesebbé válni.
      - Ki a fene ez....

A