... végül megráztam a fejem, nem akartam ezen gondolkodni, és ezt illőnek tartottam vele is közölni, csak éppen kicsit elferdítve a valóságot arról, amit gondolok. Magamra erőltettem, egy egyébként fogalmam sincs mennyire hatásos "Áh, én nem tudok semmit" fejet, aztán belevágtam.
- Talán... Áh nem... Esetleg akkor... Nem ezt sem hiszem... Vagy... - tettettem, mintha semmi sem derengene. Na jó, annyi igazság azért akadt a játékomban, ha emlékszem is, de csak homályosan. Ezért kicsit őszintébb lett. - Áh, nem lesz ez így jó! Nem hiszem, hogy találkoztunk volna már. Vagyis, ha mégis, nem lehetett valami elsöprő egy élmény, mert nem emlékszem rá. - fejeztem be végül.
- Ah-ha! - mondta elhúzva kicsit, némi "hazudsz" hangsúllyal a hangjában. - Hát oké. Most, hogy így mondod, nekem sem tiszta, mi is történt akkor. - ment bele a játékba. - Lehet, nem is te voltál?
- Na, az bizony meglehet. Csak tudnám, akkor miért hasonlítasz egy idegent hozzám? - azt hiszem egészen belejöttünk a szócsatába. - Nem hiszem, hogy egyébként bármiféle helyzetben, bármi alapján is felismernél.
- Hohohó! Tévedés! - mondta, majd megint áthajolt az asztalon. - Ez itt... - húzta végig mutatóujját finoman az ajkaimon - mindenki mástól megkülönböztet. - majd visszaült és csak mosolygott. - Mellesleg ott az az aprócska tény, hogy figyellek egy ideje.
- Csak tudnám mi tett engem ilyen fenemód tetszetőssé? - kérdeztem nevetve, miközben műileg forgattam a szemeimet.
- Hát .... - kezdte volna, de leintettem, mert egészen eltértünk a tárgytól. Nem mintha nem ez lett volna a cél, de hát a beszélgetés kezdett egyre - hogy úgy fogalmazzak- arcpirítóbb irányt venni. Bár, ahogy végignéztem magunkon egy percre, ez nem volt egyikünk tünete sem.
Most, hogy témát váltottunk.... vagyis csak azt hittem...
- Tudod, főnökasszony, eléggé jól szórakozom. Jobb a műsor, mint Jack-nél valaha. És, hogy a szavaiddal éljek, fenemód tetszetős egy főnököm van. - villantott rám -nos egy tagadhatatlanul ellenállhatatlant mosolyt, de hát nekem szilárd és a tervem mellett elkötelezettnek kellett maradnom. Persze, mint ha eddig ezt tettem volna, inkább csak szórakoztam/szórakozom.
- Na most kellene olvadoznom? - kérdeztem határozottságot színlelve. - Vagy esetleg a egyenesen a karjaidba borulnom?
- Háááát.... ezt is megpróbálhatjuk. - nevetett, miközben kitárta a karjait.
Óh, az én fene nagy szám. Már gondolkodni sem tudok.De mi a jó fenéért játszadozom én vele, ha egyébként nem érdekel? Igen, ez már azért égetőbb kérdésnek tűnt, de elhessegettem a fejemből bárminemű gondolatot erről a témáról.
- Munka! - támasztottam le mindkét tenyerem az asztalra kicsit erélyesebben.- Ezért vagy itt! Munka!
-Wowowowow! A főnök dühös. Áh, azt hiszem, jobb lesz meghúznom magam. - mondta, láthatóan nem önmagának.
- Pontosan! - emeltem rá a mutatóujjamat. - Jobb lenne!
- Oda lesz a fizetésem, ha így haladok. Pedig az első igazán kellemes volt. - kuncogott.
Csak ne nevess! Csak ne nevess! Végig ez járt a fejemben!
- Áh, te azt fizetésnek nevezed? Az én szótáram szerint, egész más, de fizetség semmiképp. Főleg, mert nincs miért fizetnem. Nem emlékszem, hogy eddig csináltál volna bármit is nekem.
- Öhm. Leengednéd végre a kezed, kezdem azt hinni, hogy a végén lelősz.
Oh Istenem! Még egy ilyen barmot. De szép az élet. Csak tudnám, mi teszi ŐT ilyen fenemód tetszetőssé. Meg mi sodor engem ilyen káoszba?
- Ha-ha-ha! - gúnyolódtam, de aztán leengedtem a kezem. De csak mert fájt már tartani.
- Szóval a fizetésem!
- Na, témánál vagyunk, végre. Kösssszönöm...
Nem! Nem! Nem! - ordítottam magamban - Nem hiszem el! Mint két gyerek.
Végül karba tett kézzel megálltam előtte.
- Tudod mit? Beszéljük ezt meg máskor! Majd, ha lesz is aktualitása, valamiért normális fizetést adni. - utaltam nem túl régi kis afférunkra, már ha azt annak lehetett nevezni és nem valami elszabadult tébolynak.
- Mint a sorozatok, esküszöm. Azt is mindig a legizgalmasabb résznél szakítják félbe... de idegesítő. - állt fel, aztán mellém sétált.
- Ez nem egy sorozat! De még csak nem is izgalmas... - mondtam és tettem egy lépést hátra. Csak nem hagyhattam, hogy megismétlődjön az a bizonyos... hagyjuk.
- Én nem így látom. - mondta nevetve. - Engem érdekel a sorozat folytatása. De nem akarok egy napot várni rá. Az olyan őrjítő. - aztán ő is lépett.
Na jó, a helyzet kezdett tényleg gyerekessé válni. Hány évesek is vagyunk? Tényleg... hány éves is ő?
- Hány éves... - tettem volna fel a kérdést, de belém fojtotta egy újabb csókkal, mire az én fejemben lévő káosz tovább nőtt. Tudtam is gondolkodni, meg nem is, de ha igen, akkor is csak azon, mit csináljak.
Nem akartam, hogy ez újra megtörténjen, de ellökni sem tudtam magamtól, egyszerűen csak álltam és hagytam megtörténni az eseményeket, amik azt hiszem lavinát indítottak el, vagy csak fognak, azt már nem tudtam megmondani. Csak egy valami volt, ami még átsuhant a fejemben, mielőtt teljesen elvesztem volna a fejemben uralkodó káoszban, vagyis mielőtt elvesztettem volna az irányítás a saját, határozott gondolataim felett:
-Új terv kell!
