Már ott voltam, alig egy kevés választott el attól, hogy a padláson legyek... Már éppen kinyitottam volna a csapóajtót, amikor odabentről a nevemet hallottam.
- Miért Sophie? - kérdezte egy mély hang. Ismertem ezt a hangot, ahogy a tulajdonosát is, Charlie volt.
Halkan beszélgettek, de még így is értettem.
- Mert ő a leggyengébb láncszem. Ha ő eltűnik, eltűnnek vele a zavaró tényezők is. - mondta a másik hang, valószínűleg Dan.
- Egyetértek. Mégis csak egy nő, éppen eleget segített, nincs rá tovább szükség. - mondta Jack. Igen, a társaság utolsó tagja, rajtam kívül... Vagyis eddig így volt...
- Ha megjön, egyszerűen csak eltereljük a figyelmét erről a feladatról, aztán meg szépen leépítjük. - szólalt meg újra Dan, de Charlie újra a védelmemre kelt.
- Nem lehet, túl sokat köszönhetünk neki. Te sem ülnél itt Dan, ha ő nem lenne. - mondta, majd nagy csattanást hallottam és dörgő lépteket.
- Valaki erre jön. - ijedtem meg, de a léptek hirtelen megálltak, éppen a csapóajtó felett.
- Charlie, várj! Dan, te pedig engedd el végre! Én már elintéztem a dolgot, és ha ma mégis idejön, akkor szépen elküldöm.
- Mi? Mit beszélnek ezek? - kérdeztem teljesen elhűlve. - És mit intézett Jack?
- Hogy érted ezt? - kérdezte türelmetlenül Charlie.
- Utána küldtem egy embert, aki folyton követi és jelent nekem. Talán ez elég lesz megfélemlítésnek, hiszen egy ismeretlen alak követi. Nem fogja bántani, de feltűnő lesz.
Olyan gyorsan másztam le eredeti helyemről, ahogy csak tudtam. Néhány napja éreztem már azt, mintha nem úgy viselkednének, ahogy szoktak, de ez most tisztává vált.
- Az a pasas... Tényleg nem képzelődtem. A bevásárlás utáni ütközés sem volt véletlen. - állt össze fejemben a kép.
Olyan iramban rohantam el a teaházból, ahogy csak tudtam. Talán jobb lett volna színlelve találkozni velük, de elfogott a méreg, így jobbnak láttam eljönni. Azt hiszem, nem tudtam volna tartani a számat és számon kértem volna őket, amivel talán valami olyat érek el, amit megbánhatok.
- Most már csak ki kell találnom valamit. Hogyan fogom ezt nekik visszafizetni? - gondolkodtam, de aztán eszembe jutott az őszes korba hajló Charlie. Ő megvédett. - Nem, őt nem bánthatom meg, ráadásul mit csinálna nélküle a lánya, még egészen fiatal?
Aztán beugrott, mit fogok tenni. Kicsit kockázatos, de megéri, főleg ha tényleg sikerül.
Hazamentem és mivel tervel a tarsolyomban egész nyugodt voltam, leültem vacsorázni. Kivételesen nem instant kaját, inkább tésztát főztem.
Vacsora közben végig az járt a fejemben, milyen úton lenne legkönnyebb véghez vinni kicsit kockázatos tervemet. Végül döntöttem.
- Vajon mennyire hű hozzá? - kérdeztem elgondolkodva, miközben újabb adag tésztát vettem a számba. - Ha sikerem van, eléggé megingatható és könnyen az emberemmé tehetem. Na, de mennyi is az idő? - pillantottam a velem szemben a falon függő órára. - Kilenc. Elég ideje vagyok már itthon, azt hiszem volt ideje, hogy megtalálja eredeti helyét.
Vacsorám végeztével odasétáltam az ablakhoz és észrevétlen kilestem rajta. Ott állt. Titokzatos követőm újra elfoglalta pozícióját.
Kinyitottam az ablakot, és intettem neki. Másnak biztos nem tűnt fel, de neki, aki megszállottan figyelte az ablakot és a házat, rögtön feltűnt. Habozott ugyan kicsit, de megindult a ház felé.
Odasétáltam az ajtóhoz.
- Ideje teára hívni az ellenséget! - mosolyodtam el, majd szélesre tártam "vendégem" előtt az ajtót.
A
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése